Az eheti mozipenzum is megvolt. Giuseppe Tornatore Ismeretlen (La sconosciuta) című filmjét néztem meg az Arta-ban és kellemesen csalódtam. Jó volt látni, hogy annak ellenére, hogy százfele futnak a szálak a főszereplőnő történetében, mégis sikerül aprólékos adagolással felépíteni a múltbéli eseményeket és a jelen cselekményét. Izgalmas film, néha thriller, máskor dráma vagy tragédia; komoly szerepe van az “alvilág”-nak, mégsem válig trágárrá; jórészt sejthetők a fordulatok, de sokmindent nem lehet előre látni, a színészek hitelesek és mgé csak igazi happy end sincs.
Persze vagyok annyira kekeckedő, hogy idegesítőnek tartsam, hogy a film elején túl hirtelenek és összevisszák a flashback-ek, de feledteti ezt a szépen épített szerkezet. És… Ennio Morricone írta a zenét. Sajnos. Szép zenét ír. Vannak művei, amit szívesen meghallgatok akármikor, de ez már legalább a második olyan film, amit túlzenél (a Sorstalanság a másik). Biztos van aki az ilyet szereti - musicalben én is -, de ragaszkodom, különösen a drámák esetében a szereplők és jelenetek csendjeihez is. Ettől eltekintve az elmúlt hónapom kedvenc mozifilmje.
*
Vin de la filmul (săptămânal) obligatoriu de văzut la cinema. Din puţinele opţiuni mi-am ales Necunoscuta (La sconosciuta) al lui Giuseppe Tornatore. Noroc că mai văd o dată pe lună câte-un film la care chiar merită să mă uit. Regizorul echilibrează între scenele din trecut şi cele din prezent al personajului principal cu mare atenţie şi reuşeşte să strângă multe acţiuni şi personaje astfel încât să nu se piardă importanţa soartei protagonistei. În ciuda faptului că se pot “simţi” unele întîmplări povestea nu devine predictibilă. Apar personaje vulgare, fără ca filmul să devină vulgar, actorii joacă bine şi încheierea nu devine un “happy end” forţat.
Mă enervează puţin flashback-urile prea scurte şi ameţitoare de la începutul filmului, recompensată pe parcurs prin faptul că fiecare detaliu îşi găseşte locul. Mai e şi muzica scrisă de Ennio Morricone, frumoasă dar prea multă. Nu că aş avea ceva cu el, numai că nu fiecare scenă are nevoie de muzică, dar aproape fiecare are nevoie de momente de linişte (iar folosirea muzicii sale în mod abundent distruge multe cadre, cum am mai văzut şi în Fără destin). Mai ales în cazul unei drame.
