BiLinGual B(L)oGi

Pot să încep pregătirile intensificate pentru “proiectul Lisabona”, plec într-o săptămână jumate la festivalul IndieLisboa. Am făcut rost de biletul de avion, problema următoare e ce trebuie să învăţ în limba portugheză după bună ziua, salut, la revedere. Sugestiile fetei (scenaristă foarte simpatică) la care o să stau:

Kezdhetem a hivatalos készülődést Portugáliába, az IndieLisboa fesztiválra. A repülőjegy megszerzése után a következő probléma a legfontosabb: mit kell először megtanulnom portugálul a jó napot, hello, viszontlátásra után. A lány (nagyon szimpatikus forgatókönyv-írónő) a következőket ajánlotta:

pastel de nata (a popular sweet)
uma cerveja (a beer)
onde fica o cinema (where’s the movie theatre)
Como vou para a Costa do Castelo (how do I get to Costa do Castelo - where I live)

Akaraterőm bevetésével rávettem magam, hogy orosz nagyregényt olvassak, Dosztojevszkij Félkegyelmű-jét emeltem le a polcról. Valami eddig visszatartott attól, hogy ilyen hosszú regények olvasásába kezdjek Thomas Mann, Günther Grass és Joseph Heller néhány regényét leszámítva (”hogyan kérkedjünk mentegetőzésnek és magyarázkodásnak álcázva azt?” című mondat is lehetne…). Talán az “oroszság”-gal volt bajom. Most, hogy eljutottam a regény háromnegyedéig rájöttem, hogy egészen olvasmányos műről van szó. Csak pár napja kezdtek a párbeszédek nagyon idegesíteni. Az emberek nem beszélnek ennyire nyíltan. A regényben nem Miskin herceg az egyetlen “félkegyelmű” szereplő, mások is kifejezetten könnyen ragadtatják magukat arra, hogy nyíltan beszéljenek.

Valaha azt tanították nekem az egyetemen, hogy a párbeszéd arra való, hogy a szereplők leplezzék azt, amit valóban gondolnak vagy éreznek. Milyen szereplők?! Majdnem mindenki majdnem minden helyzetben. Mintha az ismerősök nem érzékelnék ezt… Elnézést ha kicsit patetikusra sikeredett a bejegyzés vége, biztos az oroszok hatása.

*

M-am hotărât foarte greu să mă apuc să citesc un roman rusesc într-adevăr lung. Piesele de teatru şi nuvelele sunt prea uşor de citit, acum m-am apucat de Idiotul lui Dostoievski. Până acum mi-a fost frică să încep să citesc un roman lung, în afară de câteva opere al lui Thomas Mann, Günter Grass şi Joseph Heller (enunţ intitulat “cum să ne dăm mari prefăcându-ne că doar explicăm lipsurile culturale…”) . De vină putea să fie chiar caracterul pasional rusesc. Până acum am socotit că nu era nimic de temut, se citeşte destul de uşor textul, dar acum că am ajuns la trei sferturi din roman, au început să mă enerveze serios dialogurile. Oamenii nu vorbesc aşa. Înţeleg că e ficţiune, dar totuşi. Nu prinţul Mîşkin e singurul “idiot” din roman, aproape fiecare personaj se exprimă de multe ori prea sincer.

Cândva mi s-a zis în timpul facultăţii că dialogul din scenariu e un fel de pretext pentru personaje care cu prilejul acestuia pot să-şi ascundă gândurile şi sentimentele adevărate. Ce personaje?! Aproape oricine în aproape ori împrejurări. Parcă oamenii din jur n-ar simţi… îmi pare rău pentru încheierea uşor patetică, probabil că e influenţa ruşilor.

Kezdek rájönni, hogy egyre kevesebbet érnek számomra a szavak. Nem is olyan rég még gyűjtöttem a lapokat, a könyveket, az újságokat, a leveleket, az sms-ket, ráadásul két és fél éve elkezdtem blogot írni.

Ha olyan embertől kaptam üzenetet vagy levelet, aki különösen kedves volt számomra, esetleg az üzenet tartalma változtatott a hétköznapjaimon képes voltam kézzel leírni, eltenni és gyűjteni. Ritkán előszedtem és újraolvastam, mert olyankor átmelegítettek a sorok, még akkor is, ha a saját kezemmel írtam újra a szavakat. Később már nem éreztem semmit, ha előszedtem őket, elhasználtam a “tartalékaikat”.

Elment a kedvem a papírgyűjtéstől és csak úgy törlöm az sms-eket. Egy év múlva úgysem fogok már emlékezni arra, hogy adott körülmények között miért okoztak örömet. Például mi értelme lekörmölni egy papírra egy dátumot és mellé azt, hogy “12.”? Valószínüleg annyi ugrik majd be róla, hogy a teljesség száma, történetnek mindenképp kevés.

*

Încep să pierd legătura cu cuvintele. Acum câţiva ani făceam o adevărată colecţie de cuvinte şi textuleţe din ziare, magazine, cărţi, scrisori, mesaje, apoi am mai apucat să scriu jurnal pe diferite caiete  câte-o pagină, când simţeam eu nevoia în timpul orei de geografie sau matematică, plus blogul în ultimii doi ani jumate.

Dacă primeam un mesaj sau o scrisoare / un e-mail de la un om drag sau am primit un mesaj “important” eram în stare să mi-l notez pe o foaie, să-l pun la o parte, să-l păstrez bine alături de alte foi. Din când în când le-am recitit, câteodată simţeam o căldură citindu-le, apoi mai puţin, curând am pierdut legătura cu textele respective.

Nu mai am chef să păstrez totul şi să colecţionez hârtii. Îmi şterg mesajele. Într-un an oricum n-o să-mi amintesc de ce m-am bucurat aşa de mult de câte-un cuvânt. De ce să mai notez pe o coală “12.” lângă o dată? Probabil o să mă uit la cifrele scrise şi o să-mi aducă aminte că 12 e un număr al integrităţii. Oricum e prea puţin pentru o poveste.

Kevéssel azután, hogy szakított velem “életem nagy szerelme” elolvastam Gabriel García Marquez Szerelem a kolera idején című regényét. Akkoriban - külön tekintettel az állapotomra nagy hatással volt a regény. Egyrészt valamiféle nyugalmat és reményt adott nekem, másrészt menedéket nyújtott az iskolában töltött hétköznapjaim elől. Ez 6 vagy 7 évvel ezelőtt történt.

Egy hete megnéztem a filmet. Semmiben nem hasonlított az akkori élményhez. Most, hogy leadok róla egy negatív kritikát (Filmtett), elgondolkozom azon, hogy vajon azért van-e így, mert ugyanazt várom-e a filmtől hatásban, amit a regénytől kaptam?

Nem a történet hibája? Nem arról van-e szó, hogy ha most újraolvasnám a regényt alig érdekelne, mert nem tudok és nem is akarok sírva szenvedni egy be nem teljesült vagy reménytelen szerelemtől, hanem inkább a cinizmus védelmét választom? Hogy nem létezik számomra 50 évig tartó szerelem, mert már nem hiszek az 5 évig tartóban sem?

*

Acum 6-7 ani după ce “marele iubire a vieţii mele” a pus capăt relaţiei noastre am citit romanul Dragoste în vremea holerei al lui Gabriel García Marquez. Pe atunci romanul avea un impact mare asupra mea datorită probabil şi situaţiei în care mă aflam. Pe de-o parte m-a liniştit şi mi-a dat un fel de speranţă, pe de altă parte mi-a fost răgaz în zilele de şcoală.

Acum o săptămână am văzut şi filmul. Nu m-a emoţionat în niciun fel, ba chiar mi s-a părut prost făcut, deci predau o critică negativă (apare în limba maghiară pe Filmtett). M-am tot gândit dacă am o părere mai proastă fiindcă mă aşteptam la un efect asemănător celui al romanului.

Oare nu e în primul rând fiindcă nu mai consider povestea prea interesantă? Poate dacă aş reciti romanul, m-ar lăsa la fel de rece ca filmul, prin simplul fapt că nu mă văd plângând disperată cel puţin un an de zile din cauza unei iubiri neîmplinite. Prefer un cinism sănătos şi ocrotitor. Dragoste care durează 50 de ani? Mai întâi să văd una singură de 5 ani…

Csak úgy gyűlnek a félbeszakított wordpressre mentett szövegek és ennek következtében nem szaporodik a blogom újabb bejegyzésekkel, pedig arról volt szó, hogy…  tessék, van netem, de nem érdekel, visszahurcolkodom rendszeresen a könyveimhez és elfoglalom magam egyebekkel.

Nem rekesztem be a blogot, csak hűtlenkedtem kicsit. Ha valaki netán mégis ragaszkodna ahhoz, hogy a félbeszakadt bejegyzések valamelyikét befejezzem, a következő témákkal kapcsolatosan fontolgattam, hogy írjak: a. a márciuskaárusokról és az esőben való hazatérésről, b. arról, hogy a Grigorescu negyed éjjel tiszta western-környezet, c. a tévékészülékhez való viszonyulásomról. Különben más dolgok kerülnek terítékre az elkövetkező napokban.

*

Am acumulat şi am salvat drafturile unor texte de care m-am plictisit prea repede, astfel blogul a rămas fără posturi noi, deşi mi-am propus multe lucruri legate de ziua în care chiar mi se face conexiunea de internet. Şi iată, nu ţin la cuvântul dat mie însămi, mă mut de fiecare dată înapoi în pat alături de cărţile care-mi ocupă atenţia.

Nu m-am gândit să-mi închid blogul, doar mi-am luat ceva timp liber. Dacă cineva ar ţine să termin şi să public unul dinre textele scrise pe jumate, temele lor au fost următoarele: a. vânzătorii de mărţişoare şi fuga acasă în ploaia de seară, b. cum se transformă cartierul Grigorescu deodată cu căderea nopţii într-un platou tip western  (sau mediu dedicat altor forme de ficţiune), c. televizorul - de ce n-am şi nu simt nevoia lui. Dacă nu-i pasă nimănui, o să mă ocup de alte teme.

Élem utolsó nettelen napjait az új albérletben, amelyek nem teltek el következmények nélkül: a telefonszámlám minden eddigi rekordot megdöntött, majdnem minden az utóbbi hónapban felgyűjtött könyv az “elolvasottak” listájára került (a begyűjtött filmek java a “megnézettre”) és másfél havi internetes bérletembe került, amennyit a netkávézók csigalassúságú gépeinél ülve elköltöttem. Milyen nagylelkűek, hogy a bekötés hónapja ingyenes!

Ha felállok, visszamocorgok a könyveimhez. Illetve, nem is. Mert megint megszöktem a szobából; inkább a kis unokahúgomat gyámbászom.

*

Sper să trăiesc ultimele zile fără net din noua chirie. Mi s-a cam urât de perioada asta, am cea mai mare factură telefonică ever (pentru orice întrebare, discuţie etc. trebuie să-mi foloesesc mobilul) şi am lăsat banii pentru o lună jumate de abonament de internet în cafenelele de internet cu calculatoare de o încetineală incredibilă.
Mă bucur că primele două luni de abonament sunt gratis.

Singura chestie bună e că am citit aproape toate cărţile de care am făcut rost în ultimele două-trei luni. Să ştiţi numai ce o să fac când plec de la calculator. Adică nu. Fiindcă am scăpat din camera nouă pentru câteva zile să mă ocup şi cu nepoata mea.

Nelli kérdezte tőlem vagy 10 napja, hogy melyek voltak az elmúlt év kedvenc könyvei. Szokás szerint késéssel, íme:

Nelli m-a întrebat (acum 10 zile) care au fost cărţile favorite ultimului an? Cu întârziere, ca de obicei…

1. Philip Roth: Haldokló állat / Animal pe moarte

2. Paul Bowles: Oltalmazó ég / Ceai în Sahara

3. Frédéric Beigbeder: Bocsáss meg… segíts… / Iartă mă… Ajută mă…

4. John Maxwell Coetzee: Disgrace / Dezonoare

5. Robert Merle: Madrapur

Az első könyvtárból hazahozott könyv, amit anyukám gyanakvó tekintettel méregetett egy rémtörténetes gyüjtemény volt. Hatodikos koromban hoztam haza. Azt hiszem, valamelyest megalapozott volt a bizalmatlanásga, mert beleszerettem két történetbe abból a kötetből és - az ő szempontjából túl sok jó nem sült ki ebből.

Az egyik szerelmem Edward Frederic Benson Toronyszobája (The Room in the Tower) volt. Német nyelven, merthogy a rémtörténetes kötethez így jutottam hozzá. Annyira megbolondultam, hogy nekiálltam lefordítani; ráadásul kézírásban jegyezni és javítgatni a szöveget. Bevallom, néha álmodtam is a toronyszobában levő portréval. (Ehhez képest egyetlen horrorfilm képeivel sem kellett szembesülnöm éjjel.)

Aztán persze A vörös halál álarca Edgar Allan Poe-tól. Egyértelmű, hogy következtek a novellái, aztán a versei. Na, ez volt az a fordulat, amit drága jó anyám már nem hagyhatott szó nélkül. “Az nem egy korodbeli gyermek kezébe való.” Kicsit későn szólt, és különben is dacoltam az ilyen kijelentésekkel. Aztán a licis évek elejéig kicsit elcsitult a rajongásom, Stephen Kinggel próbálkoztam, de csak Poe maradt a szívem csücske, apránként mellészegődött még Adelbert Chamisso, Ludwig Tieck és persze E.T.A. Hoffmann. (Kihagytam egy fontosabb romantikus szerzőt? :P)

A filme(se)k közül pedig Tim Burton filmjeinek világa. Nem egyszerűen sötét, mert humoros - inkább ironikus is. És szívet melengető ugyanakkor. És végre megnéztem rendesen, moziban is a Sweeney Todd-ot. Újra kell néznem. Nem kezdhetek egy film fordításába.

Különben is elég furán értelmezem a szerelmes film/könyv fogalmát. Ide sorolom például: E. A. Poe: Ligeia című novelláját, Philip Roth Haldokló állat című regényét és persze a Sweeney Todd-ot is újabban. És ha mégicsak ez a normális?

*

Prima carte suspectă adusă acasă din bibliotecă era o antologie cu povestiri cu fantome. Eram în clasa a VI-a. Maică mea era puţin neliniştită şi nu degeaba, fiindcă m-am îndrăgostit în două nuvele din cartea respectivă – din punctul ei de vedere total nepotrivite pentru mine.

Una dintre iubirile mele era Camera din turn (The Room in the Tower) al lui Edward Frederic Benson. Eram atât de înnebunită că m-am apucat s-o traduc. Din limba germană. Ştiu că nu e acelaşi lucru să traduci ceva din original sau pe baza altei traduceri, dar aşa am găsit volumul, în biblioteca germană a şcolii şi am avut destul de lucru, mai ales că scriam de mână tot textul şi făceam corectura tot aşa scriind cu mâna. Recunosc, chiar am avut coşmaruri cu pictura din poveste şi personajele de acolo. (Destul de ciudat, că n-am visat niciodată cu personajele unui film de groază mistic. Cărţile sunt altfel, şi din această privinţă.)

Apoi, evident Masca morţii roşii (The Masque of the Red Death) al lui Edgar Allan Poe si alte povestiri si la urmă poeziile lui. Schimbarea definitivă, prea mult pentru sărmana maică mea. „Nu este o carte pentru un copil de vârsta ta.” Mi-a zis cam târziu şi oricum m-aş fi opus unei astfel de sesizări. Oricum, m-am mai liniştit până când am început liceul şi i-am descoperit pe Adelbert Chamisso, Ludwig Tieck şi evident E.T.A. Hoffmann. (mi-a scăpat un scriitor romantic mai important? :P)

Au urmat filmele, mai ales acele al lui Tim Burton, cu lumea întunecată de poveste, prezentată cu umor şi drag. Aici am vrut să ajung: în sfârşit m-am uitat la Sweeney Todd la cinema. Iar acum simt nevoia să-l revăd tot la cinema. N-am să încep să interpretez, nici să traduc.

Pentru mine cartea/filmul de dragoste înseamnă cu totul altceva: povestirea Ligeia al lui E.A. Poe, Animal pe moarte al lui Philip Roth şi… în ultima vreme Sweeney Todd. Şi asta poate să fie normal.

Da, am scăpat cu bine de un examen - sper cel puţin şi urmează următorul? Ziceam că nu sunt motivată? Puţin zis mi-e lehamite să mă duc şi mâine. Azi am descoperit că avem în clasa noastră de master un adevărat leader, singurul cu calităţi de director, cum a zis o colegă: ştie să pupe-n cur şi să se laude cu ce fac alţii.

Wow, am reuşit să fiu vulgară la nivel public. N-aş fi crezut. Oricum trec să mă pregătesc pe mâine, deşi iar o să tresar citind romanul lui J.M. Coetzee până când n-o să am remuşcări că n-am scris la proiectul de film experimental. Fac cinste cu cafea la litru şi vă pup!

*

Még véletlenül se haltam meg, csak épp átestem egy mesteris vizsgán és egy gyermekkori betegségen (úm. dühroham). Ma bebizonyosodott, hogy valódi vezetői értékekkel dicsekedhet mesteris osztályunk egyetlen hímje. Egyik kolleganőm úgy fogalmazott, hogy az egyedüli igazgatónak való ember közülünk, mivel ért a seggnyaláshoz és tudja, hogy büszkélkedjen idegen tollakkal.

Most, hogy megvan az az elégtételem, hogy nyilvánosan is vulgáris voltam, úgy csinálok, mintha a holnapi vizsgára készülnék. Illetve meg is próbálok, de előre látom, ahogy rajtakapom magam megint J.M. Coetzee regényével, egészen addig, amíg rám nem jön a lelkiismeretfurdalás, amiért hanyagolom a filmterveket és akkor ezek a nevetséges vizsgák is köddé válnak.

Hiába szerettem filmszakos hallgatóként a száraz szakirodalmak közepette Roland Barthes Világoskamráját lapozgatni és hiába érintett meg, ahogy az elhunyt édeasnyja képeit elemezte, talán az elemzés miatt csak pár szó jutott el igazán hozzám. Egészen a mai napig. Még csak nem is fotó, hanem Ludmila Ulickaja Vidám temetés című regénye révén jutottam el újra Barthes gondolataihoz. Pedig nem is képről szólt a részlet.

Meghal a hosszú ideje Amerikában élő orosz festő, Alik és kazettára felvett üzenetet hagy barátainak, ami elhangzik a halotti torán. Hihetetlen, mi mindent váltottak ki az asztalnál ülökből az elhunyt szavai. Ahogy előkerültek régi bakelit lemezek és tangóra perdül néhány gyászoló, mások felháborodottan elhagyják a tort, “az idegenek” (indiánok és helyi lakosok) ámultan figyelik az eseményeket, megfeledkeznek a siratásról. A szalagról elhangzó szavak és azok hangulata “jelenlevőbbé” tették a festőt, mint bármelyik fotó. Csoda.

*

Tot îmi plăcea de Camera luminoasă al lui Roland Barthes pe vremurile, când mă pregăteam pentru examene din teoria imaginii sau a filmului, dar în ciuda descrierilor emoţionante a pozelor mamei sale, rareori găseam contactul “direct” cu autorul. Azi totuşi mi-am adus aminte de el şi nu trebuia să mă uit la nicio fotografie. Am citit doar romanul Înmormântare veselă a Ludmilei Uliţkaia.

Moare un pictor emigrant rus în New York şi le lasă prietenilor săi, care practic locuiau cu el un mesaj pe o casetă. Mesajul său răsună în timpul parastasului şi e uimitor cum se schimbă atmosfera din încăpere. O parte a cunoştinţelor sale caută discuri vechi cu muzică tango, ca să danseze, alţii plec indignaţi, iar “străinii” (care nu sunt emigranţi ruşi, doar indieni sau americani) sorb din ochi mişcările dansatorilor. Cuvintele mortului, atmosfera lor reuşesc să schimbe bocitul într-o sărbătoare. Scena e miraculoasă.