BiLinGual B(L)oGi

Néha rácsodálkozom, milyen irányba változom. Tizenegyedikes koromig alig lehetett rám erőltetni olyan ruhadarabot, ami nem volt sötét színű, férfiruha szabású és kétszer akkor mint a szükséges méret, hogy lehetőleg egy alaktalan szákra emlékeztessek. Aztán jött a nagyjából két évet tartó hippi-korszak, amiből az egyszerű, kevés színű sportos időszak fejlődött ki. Az elmúlt két hónapban szereztem három hangosan csilingelő “köteges” karkötőt. Ma vettem egy piros virágos mintás topánkát. Ez mit vezet fel?

*

Câteodată mă mir cum se schimbă gusturile mele. Până pe la clasa a unsprezecea nu aveam în garderobă decât haine întunecate la culoare, de stil masculin, de mărime dublă faţă de ce aveam nevoie, încât arătam ca un sac gri sau negru. Apoi a început perioada hippy a vieţii mele cu bluze multicolore şi floricele, după care a urmat perioada simplă, într-un stil mai “sporty” cu puţine culori. În ultimele luni am făcut rost de vreo trei brăţări zdrăngănitoare. Azi mi-am luat o pereche de pantofi cu floricele roşii. Oare ce urmează acum?

Hiába szerettem filmszakos hallgatóként a száraz szakirodalmak közepette Roland Barthes Világoskamráját lapozgatni és hiába érintett meg, ahogy az elhunyt édeasnyja képeit elemezte, talán az elemzés miatt csak pár szó jutott el igazán hozzám. Egészen a mai napig. Még csak nem is fotó, hanem Ludmila Ulickaja Vidám temetés című regénye révén jutottam el újra Barthes gondolataihoz. Pedig nem is képről szólt a részlet.

Meghal a hosszú ideje Amerikában élő orosz festő, Alik és kazettára felvett üzenetet hagy barátainak, ami elhangzik a halotti torán. Hihetetlen, mi mindent váltottak ki az asztalnál ülökből az elhunyt szavai. Ahogy előkerültek régi bakelit lemezek és tangóra perdül néhány gyászoló, mások felháborodottan elhagyják a tort, “az idegenek” (indiánok és helyi lakosok) ámultan figyelik az eseményeket, megfeledkeznek a siratásról. A szalagról elhangzó szavak és azok hangulata “jelenlevőbbé” tették a festőt, mint bármelyik fotó. Csoda.

*

Tot îmi plăcea de Camera luminoasă al lui Roland Barthes pe vremurile, când mă pregăteam pentru examene din teoria imaginii sau a filmului, dar în ciuda descrierilor emoţionante a pozelor mamei sale, rareori găseam contactul “direct” cu autorul. Azi totuşi mi-am adus aminte de el şi nu trebuia să mă uit la nicio fotografie. Am citit doar romanul Înmormântare veselă a Ludmilei Uliţkaia.

Moare un pictor emigrant rus în New York şi le lasă prietenilor săi, care practic locuiau cu el un mesaj pe o casetă. Mesajul său răsună în timpul parastasului şi e uimitor cum se schimbă atmosfera din încăpere. O parte a cunoştinţelor sale caută discuri vechi cu muzică tango, ca să danseze, alţii plec indignaţi, iar “străinii” (care nu sunt emigranţi ruşi, doar indieni sau americani) sorb din ochi mişcările dansatorilor. Cuvintele mortului, atmosfera lor reuşesc să schimbe bocitul într-o sărbătoare. Scena e miraculoasă.

Gyonyoru latvany ejjel az allomason, ahogy a mozdony lassan hatrafele tolat, hogy Kolozsvartol ot vagon tobblettel tovabbsikahuhuzzon a “rapid” Bukarest fele. A hatso vagonon, a rudba kapaszkodva egyik karjat kinyujtva hatradol egy kalauz. Mesteri koreografia.

*

Pare o viziune in noaptea din gara clujana, cum se conecteaza incet cele cinci vagoane adaugate pentru drumul pana la Bucuresti.  Pe ultimul vagon al rapidului se tine de bara un calauz, se lasa in spate si intinde o mana. Coreografie perfecta.